"Könyörgöm Béluskám, mondja meg mit írt ezen a héten a Nemere?!" - volt olvasható az egykori poén. - de ez a mai napig is álja a helyét! Nemere István író, mozgalmas életút és a nyolcvanas évek végéig a különböző titkosszolgálatok állandó megfigyelése után, feleségével és kedvenc állataival vidéki hajlékukban él, de a joggal népszerű művész folyamatosan gyártja a különböző témájú írásokat. Legyen az többek között történelmi- vagy földrajzi kalauz, szerelmes történet, mesekönyv, akcióregény, vagy akár sci-fi.
- Meglehetősen rossz magaviselete volt gyermekkorában, és utált iskolába járni. Miért?
- Mindig is utáltam mindenféle iskolát. Elutasítok minden olyan értelemben vett fegyelmet, ahol rákényszerítenek az emberre valamiféle viselkedésmódokat. Ezek soha nem tetszettek nekem! Óvodás se voltam. Hát sajnos ezt az iskolával már nem lehetett megcsinálni - oda, muszáj volt járni! Az iskolába járás állandó trauma volt a számomra, az első tizenkét év főleg rettenetes! Az ember be se fejezte az egyik osztályt, máris mehetett a másikba. A nyár kivételével az egész évet lefoglalta. Mindig minden az iskola körül forgott. De azóta is így vagyok ezzel a dologgal. Ez legjobban olyan helyzetekben látszik rajtam, ahol le kell ülni, és végig kell hallgatni egy előadást, ami nem érdekel. Akkor rögtön elkezdek beszélgetni a mellettem ülőkkel, bele-bele szólok, vagy ellene szólok a témának, "lázítok". Szóval nem bírom elviselni az ilyesmit és ez mindig is így volt. És talán, már így is marad.
- Édesapja orvos volt. Ön nem gondolkodott ezen a pályán?
- Ő szerette volna még a kezdet kezdetén, mikor még nem tudta, hogy milyen rossz tanuló leszek. Igazából engem soha nem vonzott az orvosi pálya. Közelről láttam őt is, meg hát az egész család orvosi pályán tevékenykedett, később valamelyest én is belekóstolhattam a szakma rejtelmeibe: hosszabb rövidebb ideig dolgoztam is különböző egészségügy ágazatokban, de orvos soha nem akartam lenni. A fizika és a biológia soha nem tartoztak a kedvenc tantárgyaim közé, már a felvételinél is problémát okoztak volna. Édesapámnak - mikor még 13-14 éves voltam - még voltak halvány reményei, hogy "rendes" ember lesz belőlem, de aztán később már lemondott róla. Négy éve halt meg: három héttel a kilencvenedik születésnapja előtt. Így megélte még azt, hogy idáig jutottam, és azt hiszem megváltozott a véleménye. Gondolom már nem bánta, hogy író lettem.
- Mindenképpen valamilyen művészi pályán gondolkodott gyerekkorában - például a filmrendezésen. Miért nem lett filmrendező?
- Igen, terveztem, hogy filmrendező legyek, de - mivel matematikából megbuktam az érettségin - az iskola sem javasolt erre a pályára. Ennek ellenére megpróbálkoztam a Pedagógiai Főiskolával, illetve ezen belül a Népművelési szakkal. A felvételim sikerült, de éppen annyi pont hiányzott a felvételhez, amennyit a származásom miatt levontak - a hatvanas évek elejéről beszélek… Akkor még az értelmiségi származású gyerekeknek meghatározott mennyiségű pontot levontak a felvételi pontértékéből. Ezzel is segítve a munkás- és parasztszármazású gyerekek bejutását a főiskolákra, egyetemekre. Mivel az apám orvos volt, így ez sok kaput becsukott előttem. De őszintén szólva, nem is nagyon bántam. Később Lengyelországban kezdtem el egyetemre járni, majd itthon fejeztem be a munka mellett. Tehát igazából nappali-szakra soha nem jártam. Mindig a munka mellett tanultam.
- Miért lett író?
- Most már furcsa ezen gondolkodni, mert annyira természetes, hogy más nem is lehettem. Ahogy az önéletrajzomban is olvasható, amikor én gyerek voltam még nem volt más lehetőség az ismeretszerzésre, ezért rengeteget olvastam. Aki egy kicsit is ismerni akarta a világot, az csak a könyvekből, folyóiratokból tudhatta meg hogy milyen - hiszen nem volt televízió sem! Nem is utazhattunk. Tehát mindenféle módon ez volt az egyetlen út, amelyen el lehetett indulni. Ezért úgy éreztem, hogy amiket én olvastam, le is tudom írni. Persze aztán ez kifinomult, és már nem is egy szakma számomra, hanem életforma.
- A hatvanas évek végén kezdett el igazából írni, de az önéletrajzában az 1975-ös évet említi, amikor sikerült megjelentetnie különböző írásait folyóiratok hasábjain. Innen számítja magát, mint író?
- Igazából 1974-ben jelent meg az első könyvem, de már tizenegy éves koromban elkezdtem valamiket írogatni. Aztán 24-25 éves koromban, mikor kint éltem Lengyelországban akkor küldözgettem haza különböző fordításokat és novellákat - azok pedig megjelentek. Azt hiszem, hogy az volt a mérvadó - körülbelül 80-ban -, amikor egy hirtelen elhatározással még az addig létező könyvtárosi félállásomat is föladtam, és azt mondtam, hogy mostantól kezdve magamat és az akkori nejemet ebből fogom eltartani. Tehát írónak én tulajdonképpen azt az embert nevezem, aki nem mellékesen ír - mert sokan úgy írnak, hogy van itt egy mellékállása meg ott tanácsadó, vagy az egyetemen tanít -, hanem teljesen ennek szenteli magát. Ez a magyarázata a termékenységemnek: én soha nem foglalkozom mással. A hét minden napján folyamatosan dolgozom, napi harmincöt, negyvenezer karaktert írok, szombaton, vasárnap, ünnepnapokon is. Aki folyamatosan ír, az sokat ír. Egyre több ember tud róla. Ennek viszont az az ára, hogy az ember mással ne foglalkozzon - és ezt tartom én íróságnak! Az az író, aki ebből él!
- Nagyon sok témakörben jelentek már meg írásai. Van olyan téma, melyről szeretne még írni?
- Rengeteg dologról. Talán a következő száz évre is elég lenne. Történelmi témában rengeteg tervem van még. Vannak regények, állattörténetek, amelyeket még nem tudtam megírni. Köztük élek és mégsem adódott lehetőség, hogy róluk írjak. Tehát lehet, hogy lesznek ilyen, az életvitelemből származó történetek is.
- Ön most az Alföldön, nyugodt környezetben él. Innen merít ihletet?
- Közel harminc évig laktam Esztergomban és ott is egy aránylag nyugodt helyen, de mégis városban. Most viszont teljesen más, mert még nem is egy faluban, hanem a falutól pár kilométerrel távolabb egy kisebb erdő tövében, melyet még mi magunk ültettünk pár éve, és már kezdenek megnőni a fák. Tehát valamilyen módon ez a nyugalom biztosan hat arra, hogy az ember miket ír és hogyan. Ezt persze nem lehet igazából lemérni. Ha valaki valamikor pszichológiai alapon megnézi majd az írásaimat, biztos rájön, hogy milyen különbségek vannak azok között, amelyeket a városban lakva írtam, illetve a jelenlegi vidéki élet kihatásaiban szereztem. Mert én úgy érzem, hogy ez a nyugalom, a viszonylagos csönd, ez az életmód hat valamilyen módon rám és ezáltal az írásaimra is. De hogy ezt hogyan lehetne lemérni és egyáltalán mérhető-e, azt nem tudom, de valamilyen hatással biztosan van.
- Tehát a városi életmód visszafogja az embereket az önmegvalósításban?
- Az olyan típusú embereket, mint én biztosan. Mert nyilván vannak és ismerek is ilyeneket. A visszamenő 100-150 évben az egész magyar irodalmat olyan emberek csinálták, akik nagyvárosban éltek, mint például Kosztolányi, József Attila, vagy bárki más. Az biztos, hogy nem ugyanazt írták volna, ha nem ott élnek. A ma élő ember tulajdonképpen már megszokta úgy, hogy az íróasztal egy városi tárgy. Én erre azt mondom, hogy nem igazán. Sőt talán igazibb az, aki kellő távolságot tartva a várostól, az emberektől, jobban látja őket egy bizonyos távolságból, mint az, aki köztük szaladgál.
- Írásaihoz sok esetben "művészi álneveket" használ. Férfi és női neveket egyaránt. Ezek közül legtöbbször egy női nevet: a Melissa Moretti-t. Miért?
- Ez jött be legjobban az összes többi közül. Még a férfiakon túlmenően is. Egyébként már a harminckettediket írom ezen a néven. Ez egy nagyon jól hangzó név, melyet magam találtam ki. Persze biztos valódi név valahol a valóságban is. Hogy miért vannak az álnevek? Ez nagyon jó kérdés! Úgy kezdődött, hogy egy kiadó megjelentetett egy fantasztikus könyvemet, és az egyik terjesztő azt mondta: átveszi az egészet úgy, ahogy van, csak a szerző neve angol, angolszász legyen. Így lettem - azt hiszem - Stuart Harrington. Aztán később kiderült, hogy aki olyan sokat ír, mint én, ez a kis könyvpiac nem bír el annyi könyvét egyszerre, egy időben, mert egyszerűen elöntené a piacot. Ez ellen már régen is berzenkedtek. Már a rendszerváltás körül 90-ben, vagy 91-ben az egyik napilapban megjelent egy olyan vicces rajz, hogy egy utcai árushoz odaszól egy nő: "Könyörgöm Béluskám, mondja meg mit írt ezen a héten a Nemere?!". Szóval már úgy bement a köztudatba, mint a Lottó, hogy minden héten lehet valamit találni. Ezért is kellettek az álnevek. Aztán a kiadók később kitalálták, hogy bizonyos témák, bizonyos korszakokkal foglalkozó könyvek, mint például a náci-korszak, a második világháború, német nevet "igényel", mert úgy autentikusabb, úgy hitelesebb. Jobban elviszi a közönség, ha olyasvalaki írta, aki akkor közel volt. Persze a legtöbb könyv belső borítóján szerepel, hogy "Copyright Nemere István" - ezt némelyiken egy jó nagyítóval el is lehetett olvasni. Aztán jöttek az angol témák. A második világháború a másik oldalról nézve - a Szövetségesek felől. No akkor kitalálták, hogy oda egy angolszász név kell. Legyek Henry Hamilton - mondtam én. Aztán voltak francia és olasz állneveim. Volt olyan könyvem, aminél én magam mondtam, hogy igazából nem illene oda az én valódi nevem. Például mikor a Micimackó folytatásokat írtam - hat kötetben. Teljesen ugyanazok a szereplők, ugyanazon a színhelyeken csak modernebb környezetben - televízió, stb. Ide persze nem írhattam, hogy Nemere István: Micimackó. - hogy nézett volna ki?! Így aztán ki kellett találni egy olyan angolos hangzást, ami ráadásul egy kicsit hasonlított is az eredethez. Aztán ugyanígy volt mikor a Kisherceg folytatását megírtam a Kisherceg visszatér címmel. Ahhoz meg egy olyan franciás álnév kellett, ami - mondanom se kell, hogy sokakat megtévesztett - hasonlít az eredeti szerző nevéhez. De az biztos, hogy olyannyira elfogadták ezt a könyvet többen is, hogy eleve azt hiszik, hogy ezt ugyanaz az ember írta és a kettő összetartozik. Egyik a másiknak a folytatása. Oroszországban az eredetivel együtt is jelent meg. Sőt, a három együtt jelent meg. Megjelent a Kisherceg és utána megjelent az enyém, majd a harmadik, amely mondható másodiknak, mert ez ráadásul a szerző Antoine de Saint-Exupéry eredeti műve volt.
- Nem is tagadhatja, gyakorlatilag Ön egy "írás-gyáros"!
- Igen, hát volt már olyan vélemény tízen évvel ezelőtt a számítógép előtti korszakban, hogy otthon ülök és két írógéppel egyszerre két regényt írok. Persze a "termékenységemnek" valójában elsődleges oka - na ez is magyarázata az álneveknek -, hogy gyorsan írok. Persze ez nem jelent semmit. Se pluszt, se mínuszt, mert van, aki lassan ír és van, aki gyorsan. Ez egy adottság, melyet az irodalomtörténészek nem díjaznak igazán, és mindig berzenkednek az ellen, ha valaki gyorsan ír. Gyanús nekik, mert hát gyorsan nem lehet remekműveket alkotni - mondják! Erre azt szoktam válaszolni, hogy menjünk el bármelyik könyvtárba és nézzünk szét a polcon és meglátjuk, hogy lassan is lehet ócskákat írni. Tehát ebben nem a sebesség dönt! Például annakidején a "Zabhegyező"-t a szerzője három nap alatt írta meg.
- Visszatérve az álnevekhez. Ott vannak még a női nevek, amelyek szintén a kiadók kérésére születtek.
- Ha nőknek nőkről szóló a könyv, akkor a hölgyolvasók szívesebben veszik, ha női neve van a szerzőnek. Ami megint egy eléggé bizonytalan lábakon álló érvelés, mivelhogy sokan tudják is, hogy a szerző én vagyok - szinte mindegyikben benne van a nevem! Rengeteg író-olvasó találkozóra járok, és ott mindig ülnek hölgyek, fiatalok és idősebbek egyaránt, akik kifejezetten azért jönnek, hogy "Melissa Moretti-vel" beszélgessenek… Aztán más kiadók is kértek különböző álneveket, hogy náluk is jelenhessenek meg női könyvek. Így a Moretti mellé született még további három-négy név is.
- Önnek mi a legfontosabb az életében?
- Az írás. Minden hosszú távú partneremmel, akivel összejöttem az életem folyamán, közöltem, hogy bármiről képes vagyok lemondani, de ha véletlen úgy hozza a sors, egyetlen dolgot ne kérjen senki, azt hogy ne írjak, mert azt nem tudnám elviselni.
- Van hobbyja?
- Emellett már nem marad idő semmire. Esetleg hobbynak nevezhetném az utazást és a térképgyűjtést. Az utazás sokszor része a munkának, főleg itt Magyarországon. Mivel könyves ember vagyok rengeteg könyvet, térképet vásárolok. Különösképpen történelmi könyveket. Ezek javarészt a forrásmunkához szolgálnak. A lexikonoktól kezdve mindenféle történelmi könyveket, régi krónikákat, stb. felhalmozok otthon, mert ezek számomra olyanok, mint egy műhelyben a szerszám. Annak ott kell lennie, hogy bármikor belenézhessek, és ne kelljen szaladgálnom, telefonálgatnom és internetezni háttér-információkért. Ott van és bármikor elővehető.
- Nem iszik alkoholt, és nem dohányzik. Egyáltalán van valamilyen káros szenvedélye?
- Nem tudok róla, hacsak a tévézést nem nevezhetnénk annak, mert napi két-három órán át - különösképpen esténként - filmeket és híradókat nézek! Ez viszont belém csontosodott, mert nem igazán tudok e nélkül meglenni. Bár ha elutazunk, akkor napokig elvagyok nélküle, de írás nélkül viszont már nem! A Földközi-tengeren egyszer előfordult, hogy három napig nem írtam semmit, majd a negyedik napon csak úgy elkezdtem kézzel írogatni, jegyzetelni arról, amit éppen látok. Viszont az igaz, hogy nem ittam, és nem dohányoztam sohasem. Nekem az életemben nem volt egy cigaretta sem a számban, és nem is iszom alkoholt. De nem is hiányzik! Apám is ilyen volt, lehet hogy amolyan "gyári hibás" lennék?
- Ha újrakezdhetné, újra ezt tenné?
- Igen, csak az a baj, hogy nekem talán nem ezen a nyelvterületen kellene újrakezdenem. Ezt már a kilencvenes évek elején többen megállapították rólam. Ha én mondjuk valamelyik nagyobb világnyelv területen éltem volna, akkor már réges-régen sokkal ismertebb lennék. Így sem panaszkodom, de azért messze van ez még attól…
- Pedig Ön meglehetősen közismert?!
- Hát harmincvalahány év nem kis idő! Ráadásul 1981 óta nem volt olyan év, hogy ne jelent volna meg Nemere könyv. Előtte is jelentek meg, de ritkábban, nem évente. Tehát ez a folyamatos jelenlét nyilván azt eredményezi, hogy - a saját számításaim szerint, ami igazán nem biztos - benne vagyok körülbelül az első száz ismert ember listájában. Az írók, művészek valahol a 90-100 közötti értékben kullognak. Tehát ha belegondolok azért a harminc év elég nagy idő ahhoz, hogy kilencven egynéhányadik legyek…
- Az életrajzából kiderül, hogy nem volt könnyű élete. Ön a munka megszállottja. Ezzel viszont kiépített egy sikeres karriert. Ezen tapasztalatokkal, erényekkel mit üzen a jelen fiataljainak?
- Ilyenkor azt szokták mondani, hogy: kövessék a példámat. De nem mindenki tudja ezt csinálni és nem is kell, hogy mindenki csinálja. Én Skorpió vagyok - abszolút Skorpió - tehát valószínűleg innen ered ez a munkamániás és pozitív szemlélet. De ebben az is benne van, hogy kitartónak kell lenni. Tehát ha azt mondanám, hogy "ezt üzenem nekik", akkor igenis tényleg azt üzenem, hogy ha valamit kitűztek maguk elé, akkor, ha törik, ha szakad, azt el is kell érni. Természetes, ha ez egy pozitív cél és nem ártunk vele senkinek. És nem arról van szó, hogy mindenkit le kell gázolni. Tűzzenek ki maguk elé egy olyan célt, amit elérhetőnek tartanak. Én tizenegy éves koromban mondtam magamnak azt, hogy írni kellene. Aztán később annyira habozgattam, hogy az érettségi után még egy-két olyan "rendesféle" munkahelyem is volt. Tehát még "szobroztam" egy kicsit, és nem voltam biztos benne, de aztán 23-24 évesen visszataláltam rá és akkor már eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, én írni fogok. Tehát csak ennyit mondhatok másoknak is, hogy amit eldöntenek, azt csinálják és azt vigyék végig!