Nemere István nevét szinte minden olvasni tudó ember ismeri Magyarországon, nem fordulhatunk úgy meg egy könyvesboltban, hogy valamelyik saját, vagy álnéven írt könyvével ne találkoznánk, és számos sajtótermékben is rendszeresen megjelennek cikkei, rövid novellái. A szerzőt 60. születésnapja alkalmából arra kértük, összegezze nem mindennapos életét, karrierjét.
Azt hiszem, nehezen tudnék olyan műfajt mondani, amiben Nemere István még ne próbálta volna ki magát, a krimitől az oknyomozó riporton át a romantikus regényig, mégis úgy tűnik, hogy az életművében kitüntetett szerepe van a tudományos-fantasztikumnak.
- Valóban, már csak azért is, mert az volt a fő mozgatóerő, ami az irodalom irányába elindított. Korai könyveim többsége is e tematika jegyében íródott. Kamaszként az '50-es évek végén lendületet kapó űrkutatás lódította meg a fantáziámat. Az igazi gyűjtők tudják, hogy akkoriban még nagyon kevés SF jelent meg, ezért ilyen irányú érdeklődésemet eleinte kénytelen voltam Jules Verne művekkel kielégíteni. Amikor aztán megjelent Fehér Klára könyve, a Földrengések szigete, valamint Elek Istvántól a Merénylet a világűrben, ezek feltártak előttem egy teljesen új világot, ami ráadásul izgalmasan rezonált a kor valóságával, az első Szputnyik fellövésével, az első űrhajósok utazásaival. A világűr megnyílni látszott, és hivogatóan integetett felém. Mindez pedig egybeesett azzal, hogy bennem mocorogni kezdett valami giliszta, hogy úgy mondjam, ami írásra késztetett.
Úgy tudom, fiatal korában számos területen kipróbálta magát az írás mellett is. Ennek oka a kalandvágy volt, vagy a szükségszerűség?
- Inkább a szükségszerűség, bár mások most nyilván azt mondanák nagy fennkölten, hogy hogy meg akarták ismerni az élet különböző oldalait, élményeket gyűjtve későbbi munkásságukhoz. Velem az a helyzet, hogy 25-26 éves koromig nem döntöttem konkrétan az íróság melett, noha már 11 esztendősen írogattam. A legtöbb "kalandot" huszonévesként éltem meg, annak köszönhetően, hogy az iskolában elég rossz tanuló voltam. Mivel egyetemre emiatt akkor semmiképpen nem mehettem, elkezdtem dolgozni, a legkülönfélébb munkahelyeken. A biztosítási ügxnöktőla mentőápolóig sok szakmában kipróbáltam magam, és közben két házasságból kifolyólag a külföldet is megjártam. Nem terveztem tehát az effajta tapasztalatgyűjtést, de azt hiszem, jót tett nekem, különösen az egészségügyben eltöltött idő, mert sok szempontból megvilágította számomra az emberi létet, törékenységünket, halandóságunkat.
rói pályám meglehetősen későn indult be, és rettentő nehezen, hiszen nem a fővárosban, időnként nem is az országban éltem, nem tartoztam semmilyen egyetemi művészcsoportosuláshoz. Ezt a hátrányt le kellett dolgoznom, és eszközül a feszített munkatempót választottam. Nem éreztem ugyanis kielégítőnek egy olyan karriert, melynek során ötévente állok elő egy-egy kötettel. Én tehát leültem, és írni kezdtem, azóta pedig remélem, műveimnek nem csak a mennyisége marad meg az olvasók emlékezetében.
Ha fiatalon az SF-től ilyen nagy lökéseket kapott, hogy lehet, hogy első megjelent könyve mégis egy krimi lett?
- Nagyon egyszerű az ok. Egyszer nyári szabadságomat töltöttem (abban az időben még járt nekem ilyen), és munkahelymeről, egy könyvtárból hazavittem akkoriban megjeletn, kortárs magyar krimiket. Elolvastam őket, és nagyon nem tetszettek. Azt mondtam magamban, ilyet én is tudnék írni. Voltak az asztalomon már félig kész kéziratok, de mindet félretoltam, és két hét alatt elkészültem a magyar valóságban játszódó bűnügyi regényemmel, aminek A rémület irányítószáma címet adtam. Bevittem a Magvető kiadóhoz, ahol három hónapi gondolkodás után úgy döntöttek, megjelentetik. Amikor közölték velem a hírt, én szenvtelen arccal fogadtam, aztán lent az utcán csodálkoztak a járókelők, mert határtalan örömömben ugrándozni kezdtem a járdán.
Következőként az az ötletem támadt: mi lenne, ha írnék egy tudományos-fantasztikus regényt, de olyat, ami krimi is egyben? Így született meg a Triton-gyilkosságok.
Azt már tudjuk, mi volt az első megjelent könyve, de volt-e olyan, ami hamarabb elkészült, mégis csak később kerülhetett az olvasók elé?
- Volt egy ötletem, amit még Lengyelországból hoztam haza, és rögtön, 1972-ben meg is írtam, de végül csak 1986-ban kerülhetett a könyvesboltokba. A Mindennap merénylet és A veszély ösvényein a testőrök világában játszódó akcióregények, melyeknek témaválasztása több kiadót is elriasztott az évek során.
De a Neutron-akciónak is hányatott sors jutott osztályrészül. 1979-ben kezdtem el kilincselni vele, ám akkoriban a terrorizmusról nem lehetett könyvet kiadni, mert a politikai vezetés úgy gondolta, ha nem foglalkozunk a problémával, nem is létezik. Végül három évembe telt, mire sikerült az ellenállást megtörtni.
Tapasztalatból tudom, hogy az SF írók többsége novellákkal kezdi pályafutását, és csak később vág bele egy-egy regénybe. Önnél ez nem így volt?
- Írtam én novellákat a kezdettől fogva, csak nem nagyon tudtam őket megjelentetni, mert a Galaktikán kívül nemigen volt fóruma a tudományos-fantasztikumnak, Kuczka Péterrel pedig sokáig nem kedveltük egymást - többek közt azért, mert én írtam a magyar sajtóban az első pozitív hangvételű UFO-cikket, ő viszont közismerten humbugnak tartotta az egész ügyet. Azért időnként meg-megjelent egy-egy elbeszélésem különböző hetilapokban.
Sok kiadó a manapság azt mondja, nincs piaca a rövidebb írásoknak, de szerintem tévednek. Az embereknek egyre kevesebb az idejük, egy novellát pedig gyorsabban végig lehet olvasni, ráadásué - és ez különösen az SF-re igaz - vannak ötletek, amiknek a tálalása ilyen sűrített formában a legérdekesebb.
A rendszerváltás után a könyvpiac privatizációja alaposan fölkavarta a hazai könyvkiadás állóvizét. Ha jól tudom, ön ebből is kivette valamilyen formában a részét.
- Volt egy kiadó, amit harmadmagammal alapítottam, és rajtunk kívül még a Magyar Eszperantó Szövetség is részt vállalt benne. E kiadó égisze alatt számos könyvem jelent meg, többek között az első gyűjteményes novelláskötetem, sőt még egy Nemere Könyvklub is alakult a rajongóimból, melynek létszáma meghaladta a 6000-et. Nekik külön kiadványok jelentek meg, olyanok, amelyek kereskedelmi forgalomba nem kerültek. Sajnos a kiadó rosszul sáfárkodott tőkéjével, egyéb üzletekbe is belefogott, és végül azok sikertelensége magával rántotta a könyvklubot.
A rendszerváltás sok minden mást is megváltoztatott, egy író szempontjából például megszűntek bizonyos tematikus korlátozások, ugyanakkor megjelentek újabb, inkább anyagi jellegű megszorítások, amik miatt a példányszámok csökkenni kezdtek. A Titkok könyve első kiadása 1986-ban például 110 ezer példányban jelent meg, majd még 40 ezerben nyomták utána. A Neutron-akció is 120 ezerben jött ki. Manapság az ilyen számok már szinte mesének tűnnek.
A gazdasági változások kedvezőtlenül hatottak a nagyoöbb ívű vállalkozásaimra is, mint az SF családregény-sorozat, vagy a marsi rendőrőrszoba kalandjairól íródott füzetes széria. Mostanában a kiadók - a legnagyobbakat kivéve - akkora létbizonytalansággal küzdenek, hogy nem mernek fölvállalni hosszabb lélegzetvételű, kötött ütemtervű sorozatokat (vagy ha vállalják, nem teljesítik).
Kellemetlen tapasztalataim bírtak rá arra, hogy megpróbáljak tudatosan minél több kiadóval kapcsolatba lépni, és nekik könyveket eladni. Főállású író lévén nem engedhetem meg magamnak az egí lábon állást, hiszen ha azt kirúgja alólam valaki, akkor megszűnik a megélhetésem. Ugyanakkor a sokfelé végzett munka azt az örömöt is biztosítja számomra, hogy nem kell mindig ugyanolyan könyveket írni, minden kiadónál más a téma, a hangvétel, esetenként a név is.
Ha már a neveknél tartunk, amennyiben jól számolom, legalább harmincféle álnéven publikált eddig.
- Igen, ennek legfőképpen kereskedelemi okai vannak. a 2003. évben például (kíváncsiságból utólag mindig összeszámolom) 275600 Nemere-könyvet adtak el. Ez persze több mint 20 címből jött össze, márpedig ennyifélét egy névtől nem bar el egyszerre a könyvpiac. Van, hpgy a kiadók ragaszkodnak egy elképzeléshez (a nácikról német nevű szerző írjon, romantikus regényeket nő stb.), és ilyenkor én igyekszem alkalmazkodni.
Még mindig a neveknél maradva, honnan veszi szereplői időnként egészen nem e világi, különleges neveit?
- Ez szándékos a részemről. Különösen az SF művekben, mivel hiszem, hogy a mostani, államhatárokkal szétszabdalt világ egyszer megszűnik, és ezt a hitemet próbálom a szereplóim nevében is megjeleníteni. Fontosnak érzem azt is, ugyancsak a globalizáció jegyében, hogy az általam adott nevek bármely nyelven könnyen kiejthetők legyenek.
Vannak azonban olyan, a jelenebn játszódó regényeim is, amikben szándékosan hagyom homályban a helyszín földrajzi elhelyezkedését, mintegy azt sugallandó, hogy a történet bárhol megeshetne. Az egyik könyvem szereplőit például úgy kereszteltem el, hogy minden nevet egy atlaszból vettem.
Egy utolsó kérdés: mostanában, sok, egyéb elfoglaltsága mellett, mintha kissé háttérbe szorult volna az SF. Legalábbis kevesebb könyve sorolható ide. Ugye nem tudatos elfordulás ez?
- Az SF egész életemen végigkísér, most is írok tudományos-fantasztikus regényeket, csak volt egy, hogy úgy mondjam gödör az elmúlt években, amikor a kiadók és a terjesztők is csak legyintettek az ilyen témájú könyvekre. Szerencsére mostanában megfordulni látszik a folyamat, mert két kiadó kimondottan azzal keresett meg, hogy írjak nekik SF-et. Arról nem is beszélve, hogy újra itt a Galaktika.
Az interjút Németh Attila készítette és a Galaktika 2005. januári azámában jelent meg.