Kellei György
Eddigi életművének talán legszebb regényét írta meg a már évek óta alföldi tanyán Nemere István A Vismar És Társa tehát nem ok nélkül lett az író ötszázadik könyve. Nehéz könnyek nélkül végigolvasni a regényt, hallottam néhány Nemere-rajongótól, s köztük nem csak nők mondták ezt. Én "késleltettem" az olvasását, éppen úgy, mint mikor az ember étkezéskor utolsónak hagyja meg a legjobbnak ítélt falatot a tányérján. A várakozás természetesen nagyon is tudatos volt, bár a kötet címlapján az egybeolvadó, összenőtt férfi- és kutyafej nem hagyott nyugodni. Vismar társa ugyanis egy hatalmas termetű kutya. Az állatnak nincs neve, egyszerűen megmarad nagybetű Kutyának; a titkot, a múltat, a szenvedést így hordozza magában a találkozásig, s aztán utána is. A regény az ember és az állat egymásra találásáról, egymásra utaltságáról és barátságáról szól. S ez a barátság igazabb mindennél, ember és ember között sem létezhet ilyen erős, szoros kapcsolat, az önzés ugyanis valahol mindig szétmarja a kötődés láncszemeit, a hűség és az őszinteség meglehetősen sérülékeny. Nemere István természetesen ebben a viszonyrendszerben sem veti meg az embert, Vismar alakjában tisztán, félreérthetetlenül bemutatja a legfontosabb erényeket, de a feltétel nélküli áldozathozatal, az odaadás már erősen megkérdőjelezhető, amikor színre lép egy másik ember. Az állat persze más. Kikezdhetetlenek az érzelmei, befolyásolható, elcsábítható, de megmarad annak, aminek az ismeretlen és folyamatos földi-égi gépezet létrehozta, megteremtette. Hasonlóságot kerestem az író személye és környezete, a tanyasi életforma és az ott élő állatok, kutyák között. De aztán feladtam, a regény "sehol" nem játszódik, és "mindenhol" megtörténhet. Szereplői élhetnek mindenütt, legfőképpen Európában. Ezért is egyetemes Nemere félezredik, megrendítően szép műve. Hőse, Vismar visszavonultan él a világban, nem olvas újságot, nem néz televíziót, a jótékonykodás tölti ki az életét az öregek otthonában, és az elhagyott, kallódó kutyák menhelyén. A férfi hatvanéves múlt, egykor jegyzett mérnök volt, hidakat tervezett, de az egyik összeomlott, a szerencsétlenség tizennégy áldozatot követelt; tárgyalás és börtön lett a következménye. Később kiderül, hogy nem Vismar mulasztott, csaltak, loptak az építők. A mérnököt anyagilag kártalanítják, s ez viszonylagos jómódot jelent neki, de az erkölcsi rehabilitáció késik, és késik… Kínzó álmok gyötrik, hidak kísértik éjszakánként, nappal pedig a magány. Felesége elhagyja, lánya és unokája valahol a távolban él, már soha nem látja őket. Burok veszi körül. "Ő és a világ már nem érdemlik meg egymást" - olvashatjuk. A napok egyformán ismétlődnek. Amikor a félholtra vert Kutya a menhelyre kerül, hirtelenjében minden megváltozik; "Már messzire szökik tőle a börtön, az ügyész, az ítélet… Itt lélek szól lélekhez, és csak ez számít." A találkozás ezt adja Vismarnak. Ápolja, gondozza a beteg, lázas állatot, vele alszik a tágas ketrecben, itatja, becézgeti, időnként pedig némán társalognak, ismerkednek, barátkoznak, készülnek a jövőre, a közös életre. A Kutya felépül, rendbe jön, hazamennek a faluszéli kertes házba. Amikor elhagyják a telepet, "Hatvan kutya zendít rá majdnem egyszerre. Ugatnak és sírnak, kiáltoznak szinte emberi hangon." Nemere káprázatos empátiával írja le az állatok viselkedését, a lelkükbe lát, szinte tapintható a lényükből kilövellő fájdalom. S mesteri módon ábrázolja a hazautat is, pihenőivel, félelmeivel. A rettegéssel, hogy a kutya eltűnik, megszökik, netán régi otthonába vágyik, ahol csaknem megölték. De az állat, ha ki is jön a nyitva felejtett kiskapun, körülnéz, de nem megy el. Aztán eljön az első simogatás pillanata, amikor a "Naptól meleg szőrszálak erdejébe mélyednek az ujjak…" Létrejön az egyezség két élőlény között: "Szerződés a jövőre, jobb létezésre és bajra is." A kutyák nem azért szeretnek minket, amivé lettünk, hanem amik vagyunk, mondja Vismar a menhelyen a Segédnek. Nemere István fantasztikusan vázolja fel ezt a világot, tökéletes jellemeket sorakoztat fel a hazájától, családjától irdatlan messze élő Segédben, a csúnya, de lelkiismeretes Lányban és a közönyös Doktorban. Az állatok megváltoztatnak bennünket, de aki nem akar változni, az elűzi maga mellől őket. "Az állat, amely egész életünkben velünk van, minket figyel - sokat tud rólunk. Egészen biztosan többet, mint amennyit mi sejtenénk, hogy tud rólunk." Ahányszor Vismar belép az udvarra, a Kutya eléje fut. "Ez az a pillanat, amiért érdemes hazajönni bármikor." Ha igaz szeretetre vágyunk, vagy éppen mi akarunk adni valakinek a bennünk felhalmozott, fölös, valódi érzésekből, haszonnal lapozgathatjuk Nemere jubileumi kötetét. Ha történetesen nincs Társunk, hihetünk abban, hogy megtaláljuk.
Megjelent Veszprém megye napilapjában, a Naplóban, 2008. december 24.-én 64. évf. 300. sz.