A legtermékenyebb magyar író most ünnepli hatvanadik születésnapját. Nemere István 1944. november 8-án született Pécsett, s 1974 óta immár több mint 380 könyve jelent meg, ezek együttes példányszáma mára jóval meghaladta a tízmilliót. Ha úgy vesszük, minden magyarra jut egy Nemere-kötet.
- Túl a háromszáznyolcvanadik könyvén - de lehet, hogy mire ez a cikk napvilágot lát, túl a négyszázon is - válaszolna-e ezúttal, születésnapi kikapcsolódásként, nem az írással kapcsolatos kérdésekre? Például, hogy vannak-e kedvenc ételei?
- Gyermekkoromban, ha anyám, olykor megkérdezte, mi legyen az ebéd, én gondolkodás nélül válaszoltam: bableves és mákostészta. Nyilván ezeket szerettem a legjobban akkor, és szeretem ma is. Névnapon vagy más jeles alkalomból itthon most is ez az ebéd.
- Családjuk akkor Veszprém és Somogy megyei falvakban élt, ahol apja körzeti orvoskodott. Jól emlékszem?
- Ehhez tudni kell, hogy egyik oldalról eleki sváb paraszti családból származom. A másik olalon tolnai nagyapám van, illetve csak volt, aki vendéglátósként hiresült el a két világháború között. Övé volt Pécsett a Hotel Kikelet, ahol és amiről annak idején sikeres film is készült, és ő bérelte a várostól a Nádor Szállót is. Voltak még vendéglői, szállodái szerte a Dunántúlon, főként a Balaton-parton.
- Ki főzött ott?
- Nagyanyám. Profi szakácsnő volt, nagyon tudott főzni, ellenben elkényeztetett lányuk, vagyis az anyám csak csónakázni, táncolni és teniszezni tudott. Majd alig tizenhét évesen férjhez ment ment a parasztok közül egyedül kiemelkedő, orvossá lett apámhoz. Így aztán a háború után apám falusi körzeti orvosként élt, velem együtt ki volt téve anyám olykor életveszélyes gasztronómiai kalandozásainak, kísérleteinek. Anyám, az úrinő, hirtelen szembetalálta magát a háztartás, a falusi állattartás gondjaival, de szerencsére hamar és egészen jól megtanult főzni - igaz, olykor azon az áron, hogy a félig elvágott nyakú, leforrázott és megkopasztott, a fazékból egy óvatlan pillanatban kiugrott tyúkot az udvaron kellett hajkurásznunk, közös erővel elfognunk, és a megfelelő véres műtét után ismét a fazékba gyömöszölnünk.
- És ez megváltozott, amikor Lengyelországba került? Mert úgy tudom, ott is élt hat évig.
- Igen, még a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Úgy mentem ki egy házasság miatt, hogy nem ismertem a nyelvet, és persze nem ismertem sok szokást, az ételeket sem. Első lengyel feleségem (mert kettő volt) még a második világháburú előtt született, az akkor Lengyelországhor tartozó Litvániában, Vilnius-Wilnóban jött a világra. Erről történelmileg csak annyit: körülbelül az, ami nekünk Erdély, a sok millió lengyel számára az elszakított, majd önállósult Litvánia volt és maradt. Az egyes számú anyósom sok litván ételt készített, például a "latja"-levest és másokat. A palacsintái vastagok voltak, hogy a fogsorom alig bírt el velük - esküszöm, majd' egy centi vastag, kerek lapokból hajtogatott háromszögek!
- Van, amit nem enne meg?
- Kutyát és macskát, mivel többszörös kutya- és macsakagazda vagyok. És érzelmi okokból soha nem ennék delfint. Ám ezenkívül lehet kígyó, mókus, teve, bármi. És persze növényi ételeket is fogyasztok szívesen.
- Az új évszázaddal együtt lakhelyet is változtatott. Sosem élt Budapesten, csak egy kisvárosban vagy harminc évig. Aztán azt is túl nagynak találta...
- ...és elköltöztem egy Csongrád megyei kis faluba, helyesebben a falutól is pár kilométerre. Tanyán élünk a feleségemmel és az állatsereglettel, s ez rengeteg öröm forrása. Persze itt is főznek rám, eszem szorgalmasan, bár most már fékeznem kell magamat. Valamiféle tilalmak és diéták léptek életbe, elismerem, az én érdekemben. Amelyeket nehéz megtartani, bár elég fegyelmezetten élek. Nem iszom alkoholt, még kávét sem.
- Elég aszketikusan hangzik. Vajon ezért kérdezte egyszer Helen Cooper, a New West World hetilap újságírója Önt faggatva, hogy vegetáriánus-e?
- Szó sincsen aszketizmusról, és nem vagyok vegetáriánus sem, ám igyekszem egészségesen élni. Oda kell figyelnem a szénhidrátokra, csak nagyon sovány húst fogyasztok, és sok párolt főzelékfélét, paprikát, paradicsomot, a tejtermékek közül sovány sajtot és kefirt.
- Internetes honlapján olvastam: "Hatkor már az íróasztalomnál ülök. A feleségem hét órakor odakészíti egy tálcán a reggelt, így délig folyamatosan tudok valamelyik könyvemen dolgozni. Tizenkettőkör az asztalon van az ebéd, hogy közben meg tudjam hallgatni a déli híreket. Húsz perc múlva már ismét dolgozom." A nőtlen ember irigységével mondom: így könnyű...
- 1992-ben újra nősültem, feleségem Nemere Ilona újságíró és gasztronómiai szakíró, sok híres emberrel készült interjú és népszerű szakácskönyv szerzője is, több más műfaj mellett. Az első ismert és elismert művében, amit azóta is évente kiadnak, a "Szakácskönyv kétbalkezeseknek" című opusban fel-felbukkan egy úr, akinek halvány fogalma sincsen a konyhai dolgokról, csak útban van - no, az vagyok én... Csak enni tudok, de azt nagyon. Meg is látszik rajtam. Mondogatom is olykor, hogy a pocakomért a feleségem a felelős: minek főz olyan remekül? Azt hiszem, más szakácskönyvszerző hölgyek férjei sem lehetnek egyszálbélűek. Különben is, az már hitelrontás lenne! Akinek a felesége így tud főzni, mint az enyém, az csak "dundi" lehet. Pardon, "derékban erős", ahogyan errefelé mondják. Mesélem ezt itt egy erdő közepén, ahol most éppen a konyha felől fúj a szél. A feleségem kezében wokot látok, ma thaiföldi ebéd lesz. Holnap kuszkusz, holnapután indiai, aztán kínai vagy magyar?
Mindegy, azt is emberek találták ki, embereknek. Aki újfajta ételt alkotott, bizonyosan jót akart önmagának és embertársainak.
Juhani Nagy János
Megjelent a Magyar Konyha 2004. novemberi számában