Marie imádta az édességet.
Őt ugyan már régen nem szólították „Marie”-nek, legfeljebb „Asszonyom”-nak. Marie ugyanis éppen azon a napon töltötte be hatvankilencedik évét. A rokonok estére tervezték a születésnapi köszöntőt. Apróbb ajándékaikkal hat óra körül kezdtek gyülekezni.
Marie ritkás, ősz haja lebegett. A madárcsontú kis öregasszony valósággal röpködött a tágas, napfényes házban. Nevetése messze szállt.
– Meglátjátok, még a nyolcvanat is megéri – sopánkodott Therese, az unokahúga. Ő sem volt már fiatal, az arca merő ránctenger.
– Mit nyolcvanat?! Kilencvenet! – panaszolta csöndesen Louis a teraszon. Ő is az örökségre áhítozott. Még csak negyvenöt múlott, bizony tudná használni a pénzt. Hát még ha a birtokból is jutna neki valami!
– Azt hallottam, hogy Marie-nak kilencmilliója van az egyik bankban. Értékpapírok, ékszerek!
– No, és ez a ház? Tudjátok, mennyit érhet? – Paul, a másik unokaöccs elsápadt az irigységtől. Vékony bajuszkája egy idióta külsejét kölcsönözte neki. Illett hozzá.
– Meg a föld. Óriási telek – sziszegte tehetetlen haraggal Gaston, a legfiatalabb. Évek óta csak arról a napról ábrándozott, amelyen majd eltemetik Marie-t, és a rokonok megosztoznak a vagyonán. Mindnyájuknak jutna elég. Csak már ott tartanának!
– Virágot is hoztál? – kérdezte Therese Louistól.
– Persze, egy gyönyörű csokrot. No és konyakos meggyet. Merthogy Marie imádja az édességet, mint tudjuk.
– Én egy kicsi gesztenyetortát hoztam a virágon kívül. Gaston?
– Én meg krémest. Meg rózsákat.
– Én diótortát, plusz szegfűt – Paul nyugtalan volt. A többiek elszántan várakoztak. Gaston kitört:
– Nem mindegy, ki mit hozott? Marie úgysem jegyzi meg, melyik doboz vagy virág kié.
– Bizony nem – bólogattak a többiek egyetértően.
Tévedtek.
Marie pontosan tudta, melyik dobozt kitől kapta. Csodás kék szeme ragyogott, akár az égbolt. Hol ide, hol oda szaladt, mindenkihez volt kedves szava. A vendégek később szétoszlottak, ki-ki magányosan töprengett. Látták Marie boldog mosolyát, és vártak. „Nem tart sokáig…!” Therese sunyi félmosollyal, Luois feszengve, Gaston idegesen, Paul reszketve.
Marie hol egy dobozzal, hol egy tányérral a kezében szaladgált a szobák között. Mindenkivel váltott pár szót:
– Kedves Louis, mosolyogj! Hiszen ünnepelünk, nem igaz? És vegyél ebből a krémesből! – kilibegett a teraszra, Therese-t is megkínálta krémessel. Az étkezőben Marie gyertyákat tett az ezüst evőeszközök és a porcelántányérok közé. Mivel a vacsora még nem készült el, újra megkereste vendégeit a nagy házban:
– Paul öcsém, de jó, hogy eljöttél. Ugye, mellém ülsz majd a vacsoránál? Vegyél a konyakos meggyből, nagyon finom.
A szalonban érte utol Gastont. A férfi az ajkát rágta.
– Mit izgulsz, kedves Gaston? Olyan sápadt az arcod! Nem vagy beteg?
– Nem, nénikém, jól vagyok…
– Akkor vegyél egy szeletet ebből a remek gesztenyetortából. És fel a fejjel, fiam!
Eljött a vacsora ideje. Marie, mint egy igazi régimódi háziasszony, és úgy is, mint ünnepelt, utoljára körbeszaladta a házat:
– Gyere Therese, kitálalom a levest! – ám a terasz padlóján Therese félrebillent fejjel ült és nem engedelmeskedett a hívásnak. Ez nála merőben szokatlan viselkedés volt. Marie rámeredt, de nem vesztegette az idejét. Beszaladt a szalonba:
– Gaston, vacsora!
De Gaston üveges szemmel feküdt a padlón, görcsbe rándult keze még a szőnyeget markolta.
Marie, akár egy csicsergő kismadár, futott tovább:
– Paul, szívem! Gyere vacsorázni!
Paul még élt, de csak annyit hörgött, hogy „a konyakos meggybe valaki injekciós tűvel nyomhatta a mérget”. Aztán eldőlt. Marie édesdeden kacagott és továbbment:
– Louis, gyere, tálalva van!
Louis egy díványon ült, szeme a semmibe meredt. Az ajkáról a krémes gyászos maradványai lógtak. A teste már kezdett kihűlni.
– Hogy ezek a rokonok milyen finnyásak – sóhajtott Marie – Egyik sem akart enni a saját ajándékából!
Leült a nagy étkezőasztalhoz. A rendőrséget ráér később is értesíteni. Így hát jóízűen falatozni kezdett. A hűtőben volt a saját tortája, amit délelőtt hozott a közeli cukrászdából. Már előre örült, hogy milyen finom lesz.
Marie imádta az édességet.